Rövid, ismeretterjesztő sorozatunk második része az inzulinrezisztenciáról szól. A legfontosabb tudnivalókat gyűjtöttük össze az alábbi animációban.
Rövid történeti áttekintés:
A cukorbetegségről már az időszámításunk előtt íródott Ebers-papirusban is találhatók utalások. Az arab orvoslásban Avicenna tesz említést a jó étvágyú, sorvadó betegekről, akiknek a vizeletét legyek dongják körül. Paracelsus 1675-ben megízlelve édesnek találja a vizeletet, mint a méz.
Paul Langerhans 1869-ben leírta a hasnyálmirigy jellegzetes sejtcsoportjait, a később róla elnevezett Langerhas szigeteket, de még nem volt tudatában az élettani jelentőségüknek.
Csupán 1889-ben tárták fel a hasnálmirigy szerepét a cukorbetegségben.
Frederick Banting és Charles Best az 1920-as években nyertek ki inzulint kísérleti állatok hasnyálmirigyéből, amellyel sikeres terápiát végeztek állatkísérletekben.
A szénhidrát anyagcsere pontos tisztázása, majd az 1970-es években az inzulinrezisztencia felismerése még évtizedeket váratott magára.
Ma már korszerű inzulinpumpák és vércukorszint érzékelő szenzorok is elérhetők a cukorbetegek számára, amelyek segítségével egyre pontosabban szabályozható a vércukorszint. Azonban még ezek mellett sem sikerül elérni azt a finom szabályozást, amelyet a működő hasnyálmirigy és az egészséges szénhirdát anyagcsere biztosít az egészséges emberek számára.
Ugyan még nem ismerjük a gyógymódot, de napjainkban a cukorbetegség kellő odafigyeléssel kezelhető, egyre hosszabb, más szempontból egészséges életévek érhetők el.
Forrás: GEO 2019 november
